Jazz

A dzsessz nagykövete zongorázott Váradon

Fennállásának tíz éves jubileumát méltó rendezvénnyel ünnepelte a nagyváradi Posticum központ, ugyanis nem mást hívott meg muzsikálni pénteken este, mint a dzsesszvilágban világhírű, Liszt- és Kossuth díjas Szakcsi Lakatos Béla zongoraművészt. A koncert elején a művész bevallotta, hogy most van harmadszor Romániában, de mivel Nagyváradon azelőtt sohasem járt, és hogy emiatt ne érezze magát egyedül, ezért az eredetileg szólóestre tervezett koncertjére két muzsikustársat is magával hívta: a már-már tiszteletbeli váradinak számító Balázs Elemér dobost, és a fiatal kora ellenére máris nemzetközi rangú bőgőst Lakatos Pecek Krisztiánt. A nagyváradi közönség kitett magáért, úgyhogy bízhatunk abban, hogy a fogadtatáson nem múlott az, hogy Szakcsi Lakatos Béla jól érezze magát a Sebes-Körös parti városban. Sokan eljöttek a Posticum dzsesszföldjére meghallgatni a triót, és a közönség soraiban nem kevés román szót hallottam, ami jelzi, hogy a jó, igényes zenének nincsenek nyelvi, kulturális határai. Az elhangzott muzsikáról nehéz írnia a dzsessz műfajában kiemelten járatlan tudósítónak, annyit azonban botfüllel is meg lehetett állapítani, hogy a három muzsikus olyan könnyedén kezelte hangszerét, mint amilyen könnyedén lelegeznek. Mivel nem szólóestről volt szó, ezért Szakcsi Lakatos Béla engedte kibontakozni zenésztársait is, tág improvizációs teret engedve mind Balázs Elemérnek mind Lakatos Pecek Krisztiánnak, akik éltek is a lehetőséggel legjobb tudásuk szerint. Az a tudás pedig még a legvájtfülübbeket is meggyőzhette arról, hogy nem hiába jöttek el a Posticumba. Az első rész ráadásában Szakcsi Lakatos Béla eljátszott egy zongorára írt saját kompozíciót: a szerelemről szóló mű megszeppentő szépsége átvezetett egy másik hangulatvilágba az addigi lüktető, lendületes dzsesszmiliőből. Szünet után ott folytatták, ahol abbahagyták: a zenészek improvizációi folyamatosan ovációra és tapsra késztették a közönséget, mely egy újabb emlékezetes koncerttel lett gazdagabb a Posticum jóvoltából.

Pap István, Bihari Napló, 2010. február 1.

Egy világjáró szaxofonos Váradon

Ha valakiről elmondható, hogy világsztárokkal muzsikált együtt, akkor az egyesült államokbeli szaxofonművész Tim Reis ilyen muzsikus, hiszen karrierje során fellépett már Michael Jacksonnal, Stevie Wonderrel és a Rolling Stones-szal is. Szombaton este a nagyváradi Posticumban ugyan nem ekkora világsztárokkal, de legalább hozzájuk mérhetően képzett muzsikusokkal lépett fel. Zenésztársai a Nagyváradot második otthonának valló Balázs Elemér dobos, Balázs József billentyűs és Lakatos Pecek Krisztián bőgő voltak. Ez az összeállítás már eleve garancia volt arra, hogy nagyszerű minőségű jazzmuzsika fog elhangzani, és akik megjelentek a koncerten, várakozásukban semmiképp sem csalatkoztak. A műsor első részében Tim Reis kompozíciók hangzottak el, melyekre jellemző volt, hogy egy könnyűzenei hatású alaptémára épültek, és ezekből bontották ki a muzsikusok a különböző variációkat. Tim rövid felvezető szövegekkel ismertette az éppen elhangzani készülő kompozíciók születésének történetét, inspirációs forrását, így tudtuk meg azt, hogy dalainak többségét valakinek, vagy valakire gondolva írja, illetve azt, hogy a koncertkezdő Life Changes című alkotás élőben Nagyváradon hangzott fel először. A koncert első részének befejezéseként a Rolling Stones Streetfighting Man című dalának erősen jazzes verzióját szólaltatták meg. A szünet után Balázs József dalok és egy Lakatos Pecek Krisztián dal is elhangzott jazz standardek mellett. Szimpatikus volt, hogy Ries nem uralta le a koncertet, nem akart a műsor minden pillanatában a figyelem középpontjában állni, hanem a muzsikusoknak megadta a megmutatkozási lehetőségét, és mondani sem kell, hogy mindhárom zenésztársa készséggel indult el egy kis zenei kalandozásra hangszerével, és többször Tim keveredett hangszerpárbajba hol Balázs Józseffel, hol Lakatos Pecek Krisztiánnal. Nemcsak a műsor egésze, de maguk a kompozíciók is változatosak voltak, a lassú témák gyors ritmusú rögtönzésekbe csaptak át, hogy hosszú kalandozás után visszatérjenek a fő témához.. A dinamikai váltások fantasztikusak voltak, a zenészek olyannyira érezték egymást, mintha nem egy alkalmi turnén vennének részt, hanem már évtizedek óta együtt játszanának. Nagyon profi, emlékezetes koncert volt.

Pap István, erdon.ro, 2011. augusztus 15.

Egy nagy zenekar nagy koncertje

A nagyváradi Posticum jazzkoncertekre szakosodott pincehelyiségében, a Jazzlandben szinte már megszokottá vált az, hogy rendkívül rangos vendégek lépnek fel, már-már felsorolni sem lehet, hány neves meghívott muzsikált ott. Vasárnap este érkezett el a pillanat, hogy a Budapest Jazz Orchestra adjon rangot a Jazzlandnek. Aki ismeri a zenekart és szereti a klasszikus jazz műfaját, az nem hagyta ki a vasárnap esti bulit, ennek eredményeképpen a kezdésre már teljesen megtelt az egyébként nagyon hangulatos pincehelyiség. Az alapvetően rézfúvószenekar egy négytagú ritmusszekcióval kiegészülve (dob, gitár, bőgő, zongora) nem sokkal este hét óra után kezdte el hangversenyét. A Jazzlandben megszokott az is, hogy a zenészek két részben adják elő műsorukat, így volt ez most is, a Budapest Jazz Orchestra is beiktatott egy szünetet a programjába, ez idő alatt a jelenlevők megtárgyalták az addig látottakat, hallottakat és a tombola kisorsolására is sor került.

A Budapest Jazz Orchestra egy klasszikus big band felállású formáció részfúvós és ritmusszekcióval, mely tökéletesen vissza tudja adni a klasszikus jazz, a swing korszak hangulatát és hangzását, de kortárs zeneszerzők jazzkompozícióit is játszották a vasárnap esti koncerten Cole Porter és más klasszikus szerzők alkotásai mellett. Ezen az esten a főszerep természetesen a rézfúvósoké volt, melyek igazi egységet alkottak. A négy trombita, négy harsona és öt szaxofon, illetve klarinét nagyon telt hangzást biztosított. Ezt a rézfúvós hangzást nagyon kellemesen színesítette a ritmusszekció. Külön kiemelendő, hogy nem csak a fúvósok, de a ritmusszekció muzsikusai is többször vállalkoztak improvizációkra: Hárs Viktor basszusgitáros, Gyárfás István gitáros és Juhász Attila zongorista szólói élményszámba mentek csakúgy mint a különböző trombita, harsona vagy éppen szaxofonszólók. A közel két órás koncertet nagyon kedvezően fogadta a közönség, kijutott a muzsikusoknak a hangos tapsból és ovációból. Máris alig várjuk, milyen jazzeseménnyel rukkol elő a Posticum legközelebb.

Pap István, erdon.ro, 2012. április 23.

„A zene az, ami a csendből hiányzik”

A III. Posticum Jazz Fesztivál keretében lépett fel 2012. május 19-én Nagyváradon Vukán György zongoraművész, aki az idén kapta meg a legrangosabb anyaországi hivatalos elismerést, a Kossuth-díjat. A Bihari Napló vele készített interjúját olvashatják az alábbiakban.

Már többször járt Nagyváradon. Hogy érzi magát itt, és milyennek érzi az itteni fogadtatást?

A nagyváradi fellépéseim közül ez a helyszín, a Posticum áll hozzám a legközelebb. Tetszik Imre testvérnek (Rencsik Imre, a nagyváradi Posticum vezetője – szerk. megj.) a hozzáállása, az ő küzdelme mindenért, a jazzért is. Ez példamutató érték.

Ön ma (múlt vasárnap – szerk. megj.) gyerekeknek is játszott. Hogyan fogadták ők az ön muzsikáját?

Boldogság nézni azt, amikor eltalálod azt, ami nekik tetszik, mert azonnal reagálnak. Az ember nem is gondolná, hogy a gyerekek a bőrükön érzik a zenét. Ha tetszik nekik, amit hallanak, elkezdenek mosolyogni, odafigyelésük őszinte, nem manipulált. És nem igaz az sem, hogy érteni kell a zenéhez: az a jó közönség, amelyik nem okoskodik, hanem nyitott szívvel hallgatja a zenét.

Váradon nagy fejlődésnek indult a jazz, legalábbis ami a koncertek számát illeti, de szélesebb kitekintésben ön szerint milyen manapság a jazz fogadtatása?

A jazz nagyon jól áll, legalábbis Európában. Nincs probléma vele, a kortárs klasszikus zenével viszont annál inkább, mert a legelvetemültebb jazz is szól valamiről, de ezek a kortárs zenei darabok semmiről nem szólnak, és senkit nem érintenek meg igazán. Én azt szoktam mondani a tanítványoknak, hogy „gyerekek, ne Beethovent akarjátok lejátszani, hanem azt, ahonnan Beethoven is kapta a zenét!” A nagybetűs Zene a Jóistennél van. Beethoven nem megírta, hanem leírta azt az üzenetet, amit kapott, és ez az ő nagy érdeme. Lejátszani nem a hangjegyeket kell, hanem azt, ami a hangjegyek mögött van. Bach nem véletlenül nem írt le semmit a kottába a hangokon kívül, mert szerintem benne fel sem merült, hogy ezt vagy azt oda kell írni; egy vérbeli zenész elkezdi játszani a kompozícióit, és aztán úgyis érezni fogja, miről van szó. De ma már a kortárs zenében minden hang elé van írva egy jel.

Hogyan lehet rávezetni a mai előadót arra, hogy ezt a zene mögötti zenét meghallja?

A pódiumon teljesen mindegy, hogy ki a szerző, mert ott az előadó közvetíti az üzenetet, ezért annyira magára kell szabnia, annyira szeretnie kell az előadott darabot, mintha az a sajátja lenne. Az előadónak meg kell legyen a képessége ahhoz, hogy a darabban ne a hangjegyeket, hanem a mögöttes tartalmakat lássa és érzékeltesse. Valójában egy rendkívül egyszerű alaphelyzet működik itt, csak szavakat nehéz rá találni. A zene tőlünk függetlenül valahol van, ebből mindenki kihallja azt az üzenetet, amit kap. A zene az, ami a csendből hiányzik. Ha otthon ülök a csendben, meghallom a zenét, és estére megvan tíz oldalnyi szimfonikus mű. Nem kell görcsösen akarni, nem kell azt hinni, hogy milyen okos vagyok, mert a zenéhez szív, fül, alázat és tehetség kell. Tehetség nélkül nincs művészet, ezt tudomásul kell vennie mindenkinek. Sajnos, ezt használja ki az oktatás akkor, amikor azt mondja, hogy meg tud valakit tanítani zenélni. Egy zeneakadémia semmire nem tud megtanítani, jobban mondva fölösleges dolgokra tanít, hiszen ha valaki lejátszik egy darabot, úgy, ahogy elmondták neki, az kit érdekel? Minden zeneakadémia mögött pénz van, de a művészet nem ez. Mert mi az, hogy én beiratkozom egy akadémiára, és néhány év múlva, ha csak ki nem rúgnak valamilyen fegyelmi oknál fogva, kapok egy papírt arról, hogy művész vagyok?! Ilyen nincs! Azok a zeneszerzők, akiket tanítanak a zeneakadémián Bachtól Chopinig, szintén nem jártak zeneakadémiára, mint ahogy legjobb színészeink sem jártak akadémiára.

Melyik művész előadása volt nagy hatással volt önre az utóbbi években?

A Keith Jarrett-é. Ő a huszadik század egyik legnagyobb művésze. A múlt században szerintem körülbelül öt nagy zongoraművész volt, a többiek meg csak zongoráztak. Jarrett zongoraművész: képzett, intelligens, olyan dolgok birtokában van, ami egyszerűen páratlan. A zenéhez ész kell, de úgy kell komponálni vagy koncertezni, hogy az észt ne vegyem észre. A szívnek muszáj dominálni, mert a művészet az érzelmek mentén hat, azt nem fedheti le az okosság. Bartók Bélával is az a bajom, hogy sajnos állandóan eszembe jut, hogy milyen okos volt. Chopint hallgatva ez nem jut eszedbe, csak folynak a könnyeid.

Ön szerint kik azok a zeneszerzők, akiknél a szív dominál?

Én is szoktam kérdezni az embereket, hogy szerintük a huszadik század zeneszerzéséből mi fog fennmaradni kétszáz év múlva. Nekem egy tuti tippem van: Gershwin. Ő a huszadik század legeredetibb komponistája volt. Ő nem csinált dodekafóniát, egyszerűen csak a szívéből írt utánozhatatlan műveket. Zenéje modern, újszerű, és minden hangja igaz, és a népzenét is úgy belekomponálta a műveibe, hogy az egész huszadik századi komponista gárda csak kulloghat utána. Nem a rendszer határozza meg az érzelmet, hanem az érzelemhez kell megtalálni a megfelelő rendszert.

A saját életművéből melyek azok a művek, melyek biztosan fennmaradnak?

Ezt nem tudom megmondani, de a Mise, amit a pápa látogatására komponáltam, egyre jobbnak tűnik. Van egy kétrészes balettművem a Derbi, ami két és fél évig ment az operában, a zongoraversenyem, ezek, és talán még néhány darabom fennmarad. Ennyi elég is. Gershwinnek is fennmarad a Porgy and Bess-e, a Kék rapszódiája meg az F-dúr zongoraversenye, és ha Bartók Bélának fennmarad a Csodálatos mandarinja – mert az a legjobb műve –, meg a Zene húros és ütőhangszerekre és celesztára, akkor ő is örülhet.

Mit jelent az ön számára a Kossuth-díj?

Jól esett, hogy megkaptam. Hetvenegy évet vártam rá, úgyhogy őszintén szólva nincs olyan érzésem, hogy nem érdemeltem meg. Én annyi mindent csináltam életemben: negyvenhat évig orvos voltam, van egy fogászati világszabadalmam, 130 filmzenét írtam, hatszáz művet komponáltam, zongoristaként bejártam a világot. Az utóbbi években már szinte féltem március 15-től, mert mindig megkérdezték az újságírók, hogyhogy még nem kaptam meg a díjat. Konkrétan tudom, hogy ennek személyes okai voltak.

Nem érzi úgy, hogy Nyugaton még nagyobb karriert is befuthatott volna?

Lehet, de én ellenzem azt, hogy valaki elhagyja az országot. Ha kivégzés elől menekül valaki, az más, de érvelhet nekem bárki jobb lehetőségekkel, érvényesüléssel, meg ezer más indokkal, nem fogadom el. Otthon kell maradni, mert ott vannak az embernek a szülei. Ez nem anyagi vagy érvényesülési kérdés. Most, hogy a rezidensek el akarják hagyni az országot, azt kérdezem, hogy ki fogja ellátni az apjukat, anyjukat? Én is Magyarországon éltem nagyon nehéz időkben, de azért nem szaladtam el mindjárt. Vállalni kell a nehézségeket. A nagy kérdés nem az érvényesülés, hanem az, hogy ki fog fennmaradni. Az a kérdés, hogy mi az időtálló, és én csak egyet tudok mondani: az időtálló az őszinteség.

Pap István, erdon.ro, 2012. május 23.