Our credo

Our credo

Meggyőződésünk, hogy a keresztény kultúra kétezer éves épületébe nemcsak a főbejáraton keresztül vezet út, hanem van egy nem túl látványos, eldugott, és sokszor jelentéktelennek tartott „hátsó ajtó” is (ez a latin posticum szó jelentése), amelyen keresztül éppúgy be lehet jutni a Legszentebb szentélyébe.

A Posticum az elmúlt két évtizedben kulturális és karitatív programok széleskörű kínálatával igyekezett e hátsóajtó-szerepét betölteni. Sokrétű tevékenysége során azonban egyre inkább a belső energiaforrások fellelésére és ápolására irányult figyelmünk, így az idők jeleihez igazodva a hátsó ajtót egyre határozottabban a csenddel, a szemlélődő elmélyüléssel azonosítottuk.

A csend természetesen nem minden, csak kapu, de mindenkinek keresztül kell mennie rajta, aki a vallásosságot többnek akarja megélni kiüresedett népi folklórnál, az egyházi szertartásokat személytelen hagyományőrzésnél. Aki nem a csend kapuján lép be az Egyház épületébe, könnyen meglehet, hogy muzeális tárlatvezetéshez hasonló kulturális élményben lesz része, az Örökkévaló jelenlétének közvetlen megtapasztalása azonban hiányozni fog az életéből. Az élet pedig e tapasztalat híján előbb-utóbb elsekélyesedik, ellaposodik, megfakul és ízét veszti.

Ezért a Posticum hátsó kapuja elsősorban azok előtt áll nyitva, akik a mindennapokhoz nélkülözhetetlenül szükséges életadó erőforrást a csendes szemlélődésből, a kontemplatív életmódból szeretnék meríteni, és szeretnének rálelni személyes életútjukra a tömegkultúra zajos útvesztőjében.

Hisszük továbbá, hogy nemcsak egyénekként, de vallási közösségekként is a meditatív szemlélődés útján járva fedezhetjük fel azt a minden világvallásban megtalálható közös forrást, amelyből merítve – a történelmi, kulturális és teológiai különbözőségek ellenére is – esélyünk lehet egy testvériségen alapuló társadalmat építeni.

Bruncsák István gondolatai a Posticumról (2010)

Sziget a szárazföldön

– gondolatok a Posticumról, fennállásának 10. évfordulójára készülve –

A 90-es évek második felében jártam először a Posticumban. A falak még nem álltak, de az épület már létezett megálmodójának elképzeléseiben. Az alig megkezdett építkezésen végigvezetve Imre Rencsik a várandós anyák izgalommal teli örömével és féltő aggodalmával mesélte hol lesz a születendőben levő új intézmény díszterme, kápolnája, recepciója… Majd hosszas vajúdás után megszületett a várva-várt jövevény, 2000. május 21-én ünnepélyes keretek között megkeresztelték és elkezdte önálló életét. Lassan kinőtte gyermekbetegségeit, kamaszodó tinédzserkorba lépett és immár új korszak elé néz, amely feltehetően – mint minden hasonló korú kamasz esetében – az önazonosság tudatosabb keresésének időszaka lesz. A szüntelenül változó külső körülmények, a belső érési folyamat és az időközben felhalmozódó tapasztalat arra késztet, hogy mindig újrafogalmazzuk önmagunkat, hiszen – H. Haag német teológus szavaival élve – „csak aki változik, marad hű önmagához”. A jövőben a Posticumnak is minden bizonnyal változnia kell. A tízedik születésnap azonban még a visszatekintés és az ünneplés ideje. Ezen alkalomra készülődve három olyan alapvető vonást érdemes megemlíteni, amely az elmúlt évtizedek során mindig jellemezte a házat, és amelyeket a jövőben sem adhat fel, ha a napjainkban szinte minden intézményt próbára tevő gyors változások közepette továbbra is hű akar maradni önmagához, eredeti küldetéséhez.

Otthon. A házba betérők első benyomása – a bejárat melletti vendégkönyvben olvasható bejegyzések tanúsága szerint – az otthonosság érzése. Nem intézmény, nem szervezet, hanem meghittséget, családias hangulatot sugárzó otthon. A ház építészetileg is ezt hivatott sugallni, és az itt dolgozók is szívesebben definiálják magukat közösségként, mintsem alkalmazottakként. A Posticum azonban a szó tágabb értelmében is otthon kíván lenni. Napjainkra megszámlálhatatlanul sokan váltak lelkileg, szellemileg hontalanná, hajléktalanná. A nagy ideológia rendszerek bukása, a történelmi egyházak és a hagyományos közösségek (család, iskola) megtartó erejének megcsappanása óta sokan érzik magukat – különösen a fiatalok körében – otthontalannak. A házaikat, otthonaikat elveszítő emberekről az állami, egyházi, karitatív szervezetek igyekeznek gondoskodni átmeneti szállások, melegedők építésével. A lelkileg otthontalanná váltak előtt elsősorban szekták, fundamentalista, fanatikus csoportok tárják ki kapuikat, de alig akad olyan hely, ahol az elbizonytalanodott, élete értelmét kereső, kutató ember számára teremtenék meg a lehetőséget egzisztenciális kérdéseinek megválaszolásához. A Posticum ilyen szellemi értelemben vett „átmeneti szálló” (is) szeretne lenni, ahol senkire nem kényszerítenek semmiféle ideológiát, hitet, meggyőződést, olyan hely, ahol nem csak szabad, hanem kívánatos is kérdéseket felvetni, kételkedni – de csak az igazság szenvedélyes keresése, és nem pusztán a kételkedés okozta negatív öröm kedvéért. Ezért itt hajlékra találhatnak mindazok, akik merik vállalni a kérdezés kockázatát, a kételkedéssel járó bizonytalanságot, annak veszélyét, hogy a társadalom megszokott keretei között nem lelnek otthonra.

Személyesség. A mondottakból következik egy másik sajátos jegy, amely mindig is jellemezte a házat és annak rendezvényeit: a személyesség. Az alapítók és programszervezők kezdettől fogva tudták, hogy nem fognak (és nem is állt szándékukban) tömegeket megmozgatni. Egyéni kezdeményezések eredményeként és nagyon sok barát, szimpatizáns ötlete, személyes erőfeszítése révén született meg a ház. A különböző programok túlnyomó többsége mind a mai napig egyéni kötődések, személyes kapcsolatok révén alakul ki. Nem tömegrendezvények szervezése a cél, hanem olyan személyes találkozások lehetőségének a megteremtése, ahol a közös együttlét öröme és varázsa képes az egyént megszólítani, maradandó nyomokat hagyni benne és személyes felelősségvállalásra, elköteleződésre sarkallni. A tömegben való elmerülés és az arctalanná válás a jelentéktelenség-, haszontalanág-, fölöslegesség-érzés veszélyével jár, ami gyakran – mintegy ördögi körként – arra ösztönzi az embert, hogy a személyes elköteleződés és felelősségvállalás terhét magáról rezignáltan lerázza, megbújjon a tömegben és elmeneküljön személyes életfeladatának megvalósítása elől. A Posticum tudatosan igyekszik e tendencia ellen hatni, ezért a személyes megszólítottság döntő szerepet játszik az életében és (olykor kimondatlanul) elvárásként fogalmazódik meg úgy a meghívott előadók, mint pedig a programokon résztvevők felé.

Teljesség. Az élet ellehetetlenülésének nagy versében Ady már száz évvel ezelőtt megfogalmazta: „Minden Egész eltörött / Minden láng csak részekben lobban”. Az emberlét minden töredékessége, olykor megtörtsége és összetörtsége dacára is, magában hordozza a teljesség utáni vágyat. Sem az emberről, sem a Posticumról alkotott kép nem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynák ezt a mindnyájunkban ott szunnyadó teljességigényt. A ház által felkínált lelkigondozás erre a „mélyből forrásozó lelkiségre” (A. Grün) összpontosít. Nem a keresztény lelkigondozásban mindmáig túlzottan hangsúlyozott tökéletességeszményből indul ki, amelynek az elvárásaihoz képest mindig alulmarad az ember, hanem az egyéni adottságok, képességek fel- és megismerésén keresztül igyekszik a lét teljességére vezető utat szabaddá tenni, a transzcendenciára nyíló kaput, a „hátsó ajtót” nyitva tartani. V. E. Frankl, a logoterápia megalapítója a Time magazin kérdésére, vajon a jelenlegi trend elvezet-e a vallástól, azt válaszolta, „a trend a vallástól nem vezet el, de annál inkább azoktól a felekezetektől, amelyek látszólag mást sem tesznek, mint egymás ellen harcolnak, és megpróbálják elorozni egymás híveit”. A további kérdésre pedig, mely azt firtatta, ez az jelenti-e, hogy előbb-utóbb egy univerzális vallás jön-e a létre, azt válaszolta: „ellenkezőleg, nem univerzális, hanem perszonális (mélységesen személyes) vallásosság felé haladunk, olyan vallás felé, amelyből kiindulva mindenki megtalálhatja saját, legszemélyesebb nyelvét, ha Istenhez fordul”. A Posticum az ilyen fajta Isten-ember közti találkozásnak a szolgálatában szeretne állni, tudatában lévén annak a spirituális szükségletnek, amit Prohászka Ottokár, Ady kortársa, így fogalmazott meg: „új érzésekből fakadó énekeket nem lehet régi kották nótáira szedni”.

Sziget a szárazföldön. Sziget a szárazföldön – írta a Posticumról egyik vendége. E találó megfogalmazással szívesen azonosul a ház. Nem szándéka az elszigetelődés, ugyanakkor a „kontinenssel”, a mindenkori közgondolkodással, társadalmi szerveződésekkel, politikai célkitűzésekkel sem kíván összeolvadni. Olyan hely szeretne lenni, ahova vissza lehet vonulni a kontinenshez és a transzcendenciához fűződő viszonyunkat nyugodt körülmények között átgondolni, újragondolni és megtalálni a változáshoz, a változtatáshoz szükséges energiákat. Most azonban, tízedik születésnapjára készülve, egyszerűen ünnepelni szeretne, amire május 21–23. között ezúton is mindenkit szeretettel hív és vár.

 

Bruncsák István, erdon.ro, 2010. május 6.