Peter Musto

Mustó Péter jezsuitát a nyolc évtizednyi életúttal, a szerzetespapi szolgálattal kapcsolatos interjúkészítés szándékával kerestem fel jelenlegi állomáshelyén, a dobogókői Manrézában. A felszabadító, szeretetteljes erőtérben folytatott hosszú beszélgetés aztán sokkal több lett ennél.

Talán a kedves olvasó is ugyanezt érzi majd.

Ozsváth Judit: Papi és szerzetesi hivatásának felismerése minden bizonynyal komoly súlypont életútján. Kérem, beszéljen erről!

Mustó Péter: Egyik szál talán Derecskére vezet, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Azt mesélték szüleim, hogy négyéves koromban kínai misszionárius akartam lenni. Erről minden bizonnyal a templomban hallhattam, ahol jezsuita atyák népmissziót tartottak akkortájt. A misszió dátumát a plébániatemplomban lévő nagy keresztre is feljegyezték. Valószínű, hogy akkor beszéltek a kínai misszióba indult jezsuitákról, s ez valamiért megragadott engem. Derecske nem nagy település, főként reformátusok lakták annak idején is, a katolikusok kisebb közösséget jelentettek. A nagymamám rendszeresen járt templomba, ő katolikus volt. Feltételezem, hogy négyéves koromban vele lehettem a jezsuiták által tartott szentmiséken. De azt is sejtem, hogy hivatásom érlelődésével kapcsolatosan vannak még sokkal finomabb szálak és befolyások, amelyek a szülők részéről, különösen az édesanyám részéről jönnek. Édesanyám pedig soha nem mondta, hogy pap vagy jezsuita legyek, de talán hozzájárult ahhoz, hogy lassan erősödjön bennem a vágy, hogy Istennek szolgáljak. Ezt abban az időben elsősorban papként vagy szerzetesként tudta az ember elképzelni. Emlékszem, hogy gyerekként magamtól imádkoztam, erre sem kényszerítettek soha. Szerettem egyedül, csendben lenni, szerettem Istenre figyelni a csendben. Nem a szavak, a hitigazságok vagy a szentírás volt nekem fontos, hanem a Léleknek a jelenléte. Ezt ma valahogyan így tudom kifejezni. Talán ezért lettem szerzetes. Aztán később mindig csodálkoztam, hogyan is jut embereknek eszébe, hogy papnak vagy szerzetesnek menjenek. Mintha benne lenne a lélekben valami képesség – egyik emberben több, a másikban kevesebb -, amivel Istenhez fordul. Valahogyan felismeri, hogy értelme van a létnek, hogy fontos az élet, az emberek szolgálata, az ő javuknak a keresése.

Aztán volt olyan időszak, már amikor pap voltam, hogy a „szolgálat” szót teljesen elvetettem, és a misében is kihagytam, mert az úr és a szolga viszonyát teljesen meg akartam szüntetni. Politikai, társadalmi értelemben gondoltam én ezt, és csak később vallottam, hogy az Istenhez való fordulás igazából szolgálat.

Németországba való emigrálásunk elején egy magyar menekülttáborban éltem, és egy erdélyi magyar papnak voltam a sekrestyése és a „csicskása”. Én vittem neki az ebédet. Később hosszabb ideig ő volt a magyar iskola igazgatója, majd a frankfurti magyarok lelkésze. Vele több időt töltöttem, de nem ezért lettem jezsuita és pap. Ő adott nekem könyveket, amiket el is olvastam. Utólag vettem észre, hogy csak nekem adott ilyesmit, másnak nem. Valószínű, hogy látott bennem olyan dolgokat, amiket én nem is fogtam fel akkor. Tehát nem őmiatta lettem pap, és nem is a jezsuiták miatt lettem jezsuita. Valószínű, hogy a kínai jezsuita misszionáriusok miatt és Kaszap István miatt lettem jezsuita. De ezeket csak fél évszázaddal később fogalmaztam meg magam számára.

Belső indíttatásaim vezérelnek, találkozások, élmények, érdeklődésem határozza meg, hogy hová és merre menjek tovább. Tapasztalom a belső vezetést, és azt is, hogy felfedezőutamon biztonságban, védettségben vagyok. Az Élet maga véd. Vallásos kifejezéssel Gondviselésről beszélnék. Mintha nem én választanám ki, hogy merre menjek, hanem valami hív, küld, irányít. Sosem erőszakos, mint pszichotikus állapotban egy parancs, sosem szólít fel, hogy kárt okozzak magamnak vagy másnak, és mindig tiszteletben tartja a szabadságomat. Ez lenne a hivatás lényege?”

(Részlet Mustó Péter Megszereted, ami a tiéd című könyvében közölt, 1978-ban Dél-Amerikából írt leveléből¹)

O. J.: Az élettörténetből – a polgári családból való származás ellenére -nagyfokú szociális érzékenység rajzolódik ki. A felszabadító teológiával való szimpatizálásnak is minden bizonnyal ez az alapja…

M. P.: Nagyon sokan kinőttek polgári családból olyanok, akik érzékenyekké váltak a mások fájdalma és problémája iránt. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a Názáreti Jézus sem volt igazán kitaszított, hanem egy közép-polgári családból származhatott, ő is tudott írni-olvasni, tehát nem a legszegényebbek és legtudatlanabbak közé tartozott. Erős szimpátia van bennem Jézus iránt, aki érzékeny volt az emberek fájdalmára és az őket ért igazságtalanságokra.

Szociális érzékenységem viszont már gyerekkoromban jelentkezett. A nagynénémnek, aki a keresztanyám is volt, és akit máig nagyon tisztelek, volt egy cselédje, hetven évig éltek együtt Ilussal. Nagynénémnek közben két házassága is volt, de Ilus mindig mellette maradt. Bármennyire is közel voltak egymáshoz, a kettőjük közötti különbség éreztetve volt: nagynéném magát úriasszonynak tartotta, Ilust pedig csak cselédnek. Nagynéném ebben nem látta a problémát, azt viszont később észrevettem, hogy Ilus nagyon sokat szenvedett emiatt. Gyerekként egyféle zsigeri szimpátiát éreztem Ilus iránt, és azt mondtam, hogy Ilust fogom feleségül venni. Nem voltam szerelmes bele, sokkal idősebb is volt nálam, inkább a nagynénémnek alávetett helyzete miatt éreztem őt közel magamhoz. Volt, hogy megkérdeztem a nagynénémet, miért zárja be a szekrényét, hiszen ez sérti Ilust. „Azért, mert negyven évvel ezelőtt kivette onnan egy ruhámat és felpróbálta magára” – mondta. Szóval ezt a családomban is tapasztalható társadalmi különbséget zsigerből elítéltem. Hogy ez miért volt így, ma sem tudom.

Ezt a szociális érzékenységet aztán egy egyházi irányzat is fokozta. – Franciaországban tanultam filozófiát, ott voltam hosszú ideig kiképzésben, és azon fiatalok többsége, akikkel együtt tanultam, munkáspap lett. Egy szegény városnegyedbe költöztek és ott egész egyszerű gyári munkások és kétkezi munkát vállaló emberek lettek, akik nem a papi munkából éltek, mint legtöbb pap, hanem megkeresték a kenyerüket és szabadidejükben szolgáltak papként. És Szent Pálra hivatkoztak, aki nem akart a közösség terhére lenni, ezért a saját kétkezi munkájából tartotta el magát, legalábbis ezt írja a levelében. A többi tanítvány esetében is ezt tartotta helyesnek. Erre hivatkoztak ezek a munkáspapok is, amikor nem fogadták el a pap társadalmi felértékelését. Városunkban, Derecskén is az orvosokkal meg a bíróval együtt a papok is a társadalmi felsőosztályhoz tartoztak. Igaz, édesanyám mesélte, hogy a derecskei plébános jómódú földműves volt, saját kezével művelte a földet. A májusi ájtatosságra is csak a ministránsokat küldte el, ő a földön dolgozott. – A pap társadalmi felemelkedése számomra is visszás volt. A munkáspapok mozgalma persze kapcsolatban volt azzal a társadalmi légkörrel, amelyikből a marxizmus is megszületett, ez alapjában véve a társadalmi osztályokat mint kasztokat utasította el. Én is ezt vallom, aki abban hiszek, hogy Isten minden embert egyenlőnek teremtett. A munkáspapok között nagyon sok francia volt. És amikor a II. világháború alatt a németek legyőzték Franciaországot, külön fogolytáborba vitték a katonákat és a közlegényeket, és külön fogolytáborba a tiszteket. A papok mind a tiszti táborban voltak, a közlegényeknél nem volt senki. Nagyon sok francia pap ebben a helyzetben szembesült azzal, hogy a papok egy másik társadalmi osztályhoz tartoznak, nem pedig a közönséges néphez. És ebből az elgondolásból indult meg a munkáspapi mozgalom egyik ága. Ők azt vallották, hogy az egyház távolodott el a munkásoktól, nem pedig a munkások az egyháztól. És ha azt akarjuk, hogy mindenkinek az egyháza legyünk és mindenkihez elvigyük az evangéliumot, akkor az egyháznak és a papoknak kell közeledni a munkásokhoz, s nem fordítva. A másik a kisközösségek irányzata volt. A kolostorok nagyok és gazdagok voltak. Az egyszerű barát lehet, hogy szegény volt, de a kolostoroknak szép vagyonuk volt. A franciaországi Cluny például hatalmas, virágzó kolostor volt évszázadokon keresztül, az apátja pedig a királyokkal és a főurakkal vadászott és politizált. Ezek a kolostorok nagyon sok jót is közvetítettek, de ugyanakkor a kolostor körül az egész környék ateistává vált, mert a szegény emberek a kolostorok lakóiban is a munkaadóikat és az elnyomóikat látták.

A bennem lévő szociális érzékenység találkozott az egyház ún. felszabadításteológiájával. Ez első helyen Istennek a szegények iránti szeretetét hirdette. Jézus azáltal, hogy vállalta a kereszthalált, nem a társadalmi vezetőréteggel azonosult, hiszen azok meg tudják védeni magukat, ő jól tudta, hogy a szegényeknek van szükségük védelemre. Isten szegényei az

Ószövetségben is valamiképpen szentek voltak. – Én olyan Istenben hiszek, aki a legkisebbeket is emberszámba veszi.

O. J.: Aztán a németországi évek következtek, amikor ifjúsági lelkészként tevékenykedett …

M. P.: Franciaországból Amerikába akartak küldeni egy gimnáziumba franciatanárnak. Ehhez tanári oklevelet kellett volna szereznem. Kértem, hogy ne mehessek. Már akkor sem akartam intézményben dolgozni. Két évig voltam egy franciaországi nagy iskolában nevelő, az nekem egy életre elég volt. Elismerem az intézményeknek a szükségességét, az egyházi intézményekét is, de azt is szeretném, hogy azok, akik az intézményeket fenntartják, fogadják el, hogy az evangéliumot nemcsak intézményeken belül lehet hirdetni, hanem azokon kívül is. Amikor szabadon lehet találkozni olyan emberekkel, akik nincsenek benne egy intézményben, mint például egy iskolában vagy hadseregben.

Németországban ifjúsági lelkészként a fiatalok önmaguktól jöttek hozzám, s ha a program nem felelt meg, akkor elszaladtak. Tehát úgy kellett hirdetni nekik az evangéliumot, hogy megszerettessük velük. Az iskolában nem kell megszerettetni. Ismertem egy tiszteletre méltó nővért, aki ezt mondta: „Engem nem érdekel, hogy a gyerekeknek most tetszik vagy nem tetszik, majd harminc év múlva megértik”. Biztos, hogy van ebben is igazság. Nem akarom ezt tagadni, nem akarom az intézményeket megkérdőjelezni, csak azt mondom, hogy van egy másik fajtája is az evangéliumhoz való hűségnek vagy az evangélium hirdetésének, ami az intézményen kívül van. Ebben nekem Jézus maga a példaképem, mert neki nem voltak intézményei, ő nem a zsinagógában tanította az embereket, hanem faluról falura ment, és azoknak hirdette az evangéliumot, akikkel találkozott. És általában azokkal találkozott, akik bűnösök, betegek vagy szegények voltak, vagy valami egyéb baj volt velük. Ezért mondta azt, hogy a szegényeknek kell hirdetni az evangéliumot. Isten örömhírét azoknak kell hirdetni, akiknek valami hiányzik vagy akiknek valami fáj. Az intézményeken keresztül az egyháznak mint a társadalom meghatározó részének nevelünk ki olyanokat, akik aztán lobbiznak értünk. Ez az én elképzelésem. Ezzel lehet, hogy az intézményekben dolgozó emberek vádolva érzik magukat, de nem vádolni akarok. Azt mondom, hogy az egyház maga is egy intézmény, és kell, hogy a társadalomban legyenek olyanok, akik megvédik az érdekeit. Mert az egyház terjeszti az evangéliumot. Az egyházon keresztül él az evangélium tovább. Már az is, hogy megírták Jézus történetét az evangéliumban, az intézménynek a munkája.

Az evangélium szellemének továbbéléséhez tehát kell az intézmény, nekem is szükségem volt és szükségem van erre az intézményre, és papként én is része vagyok ennek az intézménynek, de én nem az intézményen belül és nem az intézmény erősítéséért dolgozom. Az intézmény engem azért szentelt pappá, hogy azokhoz az emberekhez forduljak, akikhez fordulni tudok, és akik meghallgatnak vagy akik hozzám jönnek. És mindig voltak emberek, akiknek szükségük volt arra a papi szolgálatra, amit én végeztem. Sose voltam munkanélküli, és mindig jöttek hozzám az emberek, annak ellenére, hogy intézményeken kívül dolgoztam.

O. J.: Ez azért a forgalommal szembe való közlekedést is jelentette.

M. P.: (Nevet.) Az ifjúságpasztoráció területén kifejtett munkámat már az első perctől kezdve nem fogadta el mindenki. És én nem azért végeztem azt úgy, mert a megszokotthoz képest valami mást akartam csinálni, hanem mert nem tudtam jobban csinálni. Nem telt nekem örömöm abban, hogy úgy csinálom, hogy engem kifogásolnak. A német szülők azt kifogásolták, hogy idegen voltam, a jezsuiták pedig azt, hogy a gyerekek kiabálnak, amikor fociznak. Az egyik jezsuita testvérrel különösen sok vitám volt, ő sokszor kérdőre vont a hangoskodás miatt. Mondtam neki, hogy az hozzá tartozik a focihoz. Aztán elküldtek minket onnan. Majd azon a helyen, ahol a diákjaim fociztak, egy házat kezdtek építeni. Szörnyű zaj volt a házépítés körül, meg is kérdeztem ezt a jezsuita testvért, hogy az nem zavarja-e. Mondta, hogy nem, mert az szükséges. A gyerekek kiabálása pedig nem szükséges. Remélem, hogy ez a testvér – már régen meghalt – azóta a mennyországban már hozzászokott a gyerekek kiabálásához, és nem csak a gépeknek a zaját tudja elviselni.

Szóval kifogásolták, hogy nem vagyok elég szigorú, nem tartok elég fegyelmet. Megjegyzem, hogy ugyanazok a szülők, akik ezeket kifogásolták, néhány év múlva hozzám jöttek és ilyet kértek: „Az én gyerekem annyira megbízik magában, nem tudná-e neki megmondani, hogy.?” Akkor kezdtem észrevenni, hogy az én hiányaimnak és fegyelmezési képtelenségemnek volt egy másik oldala: hogy nagyon komolyan vettem azokat a fiatalokat. Nagy tisztelettel voltam irántuk, közéjük vegyültem, nem akartam nagy tekintély lenni előttük. De le se bratyiztam velük. Valamiképpen tudtam úgy viselkedni velük, hogy ők megbecsülve, felértékelve érezték magukat. Aztán amit én nem tudtam, azt rájuk bíztam, és így felelősséget kaptak. Nem én mondtam nekik, hogy mit kell csinálni, hanem együtt találtuk ki azt. És azok közül a fiatalok közül, akikkel én 1965-ben – s ennek már több mint ötven éve. – kezdtem dolgozni, később többen anyagilag támogatták a dél-amerikai munkámat. Sőt, közel negyven év óta ma is támogatják azt a munkát. A kerek születésnapomat is velük ünnepeltem tavaly. Nem sok lett közülük pap, csak néhányan, de nem is azért végeztem azt a munkát. Általában mind jó és rendes emberek lettek.

Lehet, hogy semmit sem tudunk felmutatni magunk és mások előtt. De akkor is élünk, akkor is jogunk van a léthez, akkor is van méltóságunk. Megérdemeljük, hogy tiszteletben tartsanak. Nem könnyű feladat és cél nélkül lennünk, csak azért, mert vagyunk. Nehéz, mégis szabad.

(Részlet Mustó Péter Csendben születik az élet című könyvéből²)

Tizenkét évig voltam ifjúsági lelkész Münchenben. Közben a zsinati szellem élt, ami meg is osztotta az egyházat. De ez sem új keletű dolog, hiszen már Szent Pál és Szent Péter is vitatkoztak egymással. És ezt nem tartom rossznak. A különböző irányzatok vagy küzdelmek termékenyítőleg hathatnak egymásra.

A zsinat nyitottságát a magam módján én teljesen elfogadtam. Az egyházmegyéken belül viszont volt egy bizonyos visszarendeződés: amikor hirtelen meghalt az érsek, az egyházmegyét kormányzó segédpüspök rendet akart teremteni az ifjúsági központban, ahol dolgoztam. Már csak azért is, mert ő a közelben lakott, és azok a fiatalok, akik motorbiciklivel jöttek, zavarták őt. Tehát voltak személyi érdekek is az ő részéről. Én ellenálltam annak a rendtevésnek, és akkor meg kellett válnom az ottani munkától.

O. J.: Ez adott indíttatást a dél-amerikai úthoz, amiben tulajdonképpen a régi vágy teljesült?

M. P.: Szeretem azt a képet, hogy az ember a távolabb lévő hegyeket olyan szépnek és békésnek látja. Én is azt hittem, hogy Dél-Amerikában sokkal szebben, jobban és sokkal radikálisabban és elkötelezettebben valósítják meg az evangélium hirdetését, mint ahogyan azt itt, a gazdag Nyugat-Európában láttam. Azt gondoltam, hogy az egyház LatinAmerikában fog megújulni.

O. J.: Ehhez a hithez a zsinat latinamerikai püspökeinek nyilatkozatai járultak hozzá?

M. P.: Igen, ezek is alátámasztották, meg a – különösen a Peruban élő -jezsuita társaim elköteleződése is. Aztán én is elmentem oda, hogy saját szememmel lássam, mit hoz létre az egyház a legszegényebb és legelhanyagoltabb néprétegek javára, illetve azokkal együtt. Előbb egy évre mentem, körüljártam, majd visz-szatértem Európába, egy évig Berlinben voltam munkáspap, majd onnan mentem vissza Dél-Amerikába.

Kolumbiában előbb a szalézi atyákkal dolgoztam együtt egy nagy intézményben, amit egy szalézi atya alapított a bogotai utcagyerekek részére. Ebben az intézményben dolgoztam egy ideig, aztán önállósultam és egy szegény városnegyedbe költöztem. Ott éltem egy kis lakásban, és együtt dolgoztam az emberekkel, akik a saját közösségük felemeléséért munkálkodtak.

Leginkább az vitt Dél-Amerikába, hogy azt éreztem, Európa nem valósítja meg azt a kereszténységet, amire én vágytam, és az volt az illúzióm, hogy Dél-Amerika keresztényebb, mint mi itt, Európában. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején, Németországban élve született bennem ez az érzés. Jézusban én elsősorban azt az Istent láttam, aki az emberek felé fordul, és az emberek személyes arcával és személyes történetével lép kapcsolatba. Aztán amikor ott voltam Dél-Amerikában, rájöttem, hogy ott sem és talán sehol sem valósítjuk meg igazán a nyolcboldogság lelkiségén és a Máté evangéliumának 25. fejezetében található irgalmasság cselekedetein alapuló kereszténységet. Ebből az evangéliumból én nem csak azt tanultam, hogy Jézus jó volt az emberekhez, hanem azt, hogy a keresztény istentisztelet elválaszthatatlan attól, hogy miként fordulunk az embertársaink felé. És éppen azok felé az embertársaink felé, akik számunkra kellemetlenek, akik nem jó hírnevet vagy gazdagságot hoznak számunkra, akik nem a nap sugarának fényében ragyogtatnak bennünket, hanem azok felé, akikkel baj van, akik számunkra csak bajt okoznak.

És az én kritikus látásom összefüggött az imám nehézségeivel. Nem tudtam imádkozni, nem tudtam összeszedett lenni, nem tudtam igazán úgy fordulni Istenhez, hogy az a boldog érzésem lett volna, hogy őbenne megtalálom a boldogságomat. És akkor az imámnak ez a gyötrelme és sikertelensége ahhoz vezetett, hogy azt mondtam magamnak: „Péter, ha már nem tudsz szent lenni, akkor legyél jó!” Megpróbáltam legalább jó lenni. De amint mondtam, volt, hogy ez is problémát okozott másoknak. Németországban gondot okozott az egyházmegye vezetőinek, hogy én mint ifjúsági lelkész és a munkatársaim olyan fiatalok felé fordultunk, akik problémásak voltak. Mert az egyház a tanult ifjúsággal akart foglalkozni, akikből pap lehet, akik a társadalomban lobbiznak az egyház javára és biztosítják az egyháznak a helyét a társadalomban. És mivel az az elszántságunk, hogy a problémás fiatalokkal foglalkozunk, elutasításra talált, elhatároztam, hogy elmegyek Dél-Amerikába. Előbb nem is volt szándékomban az utcagyerekek felé fordulni, az utcagyerekek maguktól jöttek hozzám. Koldultak vagy megtámadták az embert, vagy barátságosak voltak addig, ameddig azt remélték, hogy valamit kapnak. Őket nem is kellett keresni, ők a nyomorukkal, a rendetlenségükkel, a piszkosságukkal és fegyelmezetlenségükkel ráerőszakolták magukat az utcán közlekedő jó szándékú emberekre, és énrám is, mivel külföldi voltam. És amikor megtudták, hogy pap vagyok, akkor még inkább kerestek. Nem utasítottam őket vissza, nem mint emberi szemetet akartam őket tekinteni. Észrevenni bennük az embert. Nem azt, ahogyan viselkedtek, amivel kellemetlenséget okoztak, nem azt, amivel bizonyították a társadalomnak, hogy ők tényleg rosszak és nem szeretetre méltók. Nagyon sok közülük tényleg nem is volt szeretetre méltó, de emberek voltak, érzéseik voltak, fájdalmaik voltak, lelki és testi sebeik voltak. És akkor ezekkel a fiatalokkal foglalkoztam a szalézi atyák intézetében, amely kizárólag csak az utcán élő gyerekek számára jött létre. Az intézmény és az utca között éltem. Nagyon sokan még tíz éven aluliak voltak, de voltak 12-16 éves serdülők is köztük. Sok olyan is, aki már bent volt az intézményben, de aztán kirepült onnan. És voltak, akik újra vissza akartak térni oda. Szóba álltam velük, ha sebeik voltak, elvittem őket a kórházba vagy az orvoshoz, és kifizettem az ellátás költségét. Voltak olyanok is, akiket elkísértem, amikor a szüleiket keresték. Elutaztam velük, fizettem az útiköltségüket, megkerestem a szüleiket, de általában visszahoztam őket a városba, az intézménybe. Fontos volt számomra a személyes kapcsolat, az, hogy az arcában ismerjem fel az élő embert, és az, hogy ez az élő ember, akármilyen nyomorult és indulatokat kiváltó és visszataszító is, Istennek nemcsak a kedves gyermeke és teremtménye, hanem benne mutatkozik meg Isten. Benne mutatkozik meg Jézusnak vagy Istennek az arca vagy képe. És ezt újra és újra el kellett mondanom magamnak. El kellett mondanom, hogy nem én váltom meg a világot, és nem tudom az emberek helyzetét és sorsát megváltoztatni, de ha meglátom bennük az Istent vagy azt, akit az Isten szeret bennük, akkor ők is megváltoznak valamiképpen. Akkor még nem tudtam, hogy tényleg meg tudnak változni. Eleinte csak kudarcra kudarc következett, de én akkor is a személyes arcukat kerestem. Visszaemlékeztem az evangéliumból arra, hogy Jézus személyesen találkozott az emberekkel. Például azt az özvegyet, aki a két fillérjét dobta be a perselybe, senki más nem vette észre, csak ő. Visszaemlékeztem arra, amikor a vérfolyásos asszony hátulról megérintette ruhájának a szegélyét. Erre az asszonyra sem figyelt senki más, csak Jézus. De ő meglátta benne azt az embert, aki felé fordult, aki belőle kiprovokálta azt az áramlatot, és gyógyulás történt. És visz-szaemlékeztem a megkövezendő házasságtörő asszonnyal, a vámosokkal, a bűnösökkel való találkozásokra – ezeket Jézus mind személyesen vette észre.

Ekkor vittem [Deliót] először pszichiáterhez, a jezsuita kórházba. Két hétig tartották megfigyelés alatt. Persze jó sokat kellett fizetnem. Azzal bocsátották el, hogy nem lehet rajta segíteni, állapota mindig rosszabbodik. Hamarosan nem lesz képes semmiféle erőfeszítésre, sem kezdeményezésre, végül az út szélén fog meghalni hajléktalanként. Orvosi igazolást nem adtak erről.

Bogotái lakásomban történt. Gyönyörű kilátás volt a városra. Nem Delio járt az eszemben. Egyszerre egy gondolat, egy érzés tört rám: ha igazán hiszem, hogy mindenki Isten teremtménye, Delio is az. Ha létrehozta, és megtartja a létben, lát valami kedvelnivalót, szépet benne, amiért szeretni tudja. Ettől a gondolattól először megborzadtam. Delio visszataszító volt. Undorodtam tőle, mert agresszív volt, semminek sem felelt meg, amit én emberi értéknek láttam, semmi olyannak, amit szeretni tudtam volna. Ha hiszem, hogy minden ember Isten képmására van teremtve, akkor ő is Isten képmása. Ha igaz, amit gondolok, akkor Deliót nem kerülhetem ki. Ha elfordulok tőle, akkor Istentől fordulok el. Szinte fájt elfogadni annak lehetőségét, hogy meglássam benne Isten arcát. […]

Napokba, talán hetekbe telt, amíg ki tudtam mondani, hogy nem rázhatom le magamról többé ezt a szörnyű embert. […] Ezután még több időre volt szükségem, amíg léptem egyet. Megkértem Deliót, kísérjen el a városba. Ezzel sok időt sem vesztettem, mert háromnegyed óráig úgyis a buszban kellett ülnöm. Megfizettem az útját, üljön mellém, és beszéljen nekem addig, ameddig akar. Elszántam magam, hogy meghallgatom. Ez meg is történt. Csodálkozva vettem észre, hogy már nem agresszív. Nyugodtan beszél. Az is feltűnt, hogy jobban ismeri és kritikusabb szemmel nézi saját magát, mint gondoltam. Először ott a buszban érintett meg az érzés, hogy Deliót tudom becsülni.

Ő tanított meg arra, hogy tudjam minden emberben Isten képmását keresni, azt meglátni, amit a Teremtője kedvelhet benne. Amikor először tört rám ez a gondolat, még megrémültem. De utólag hálás vagyok érte. A vele való konfliktuson keresztül többet tanultam az életről, az emberekről és a jó Istenről, mint talán akárki mástól. Lassan megérett bennem, hogy meg tudjak békülni még azzal is, ha elrontja az életét. Hiszen a Teremtő olyan életet is akarhat, amely nem az én elképzelésem, nem az én értékeim szerint alakul. Deliót nem kell mindenképpen megmentenem. 1990-ben, amikor eljöttem Kolumbiából, ezzel búcsúztam tőle:

– Maga nemsokára az útszéli árokban fogja befejezni az életét. Tőlem ne várjon segítséget. Amikor a mennyországba kerül, imádkozzon értem a jó Istenhez!

De Delio nem halt meg, valakitől mindig kapott valamit enni. […]

1996-ban, akkor már huszonhét éves volt, eljött bogotái szállásomra, és nekem szegezte, hogy milyen feltételek mellett lennék hajlandó támogatni őt. Négy feltételt neveztem meg. Szerezze meg a személyazonossági igazolványát, a katonakönyvét, amit már régen elveszített, tartsa el magát egy évig a saját munkájából, és az esti iskolában vizsgázzon le az általános iskola ötödik osztályának anyagából. Másnap legnagyobb meglepetésemre géppel írt szerződést dugott az orrom alá két példányban. Aláíratta velem és maga is aláírta.

Egy év múlva, amikor visszatértem Bogotába, már a repülőtéren fogadott. Kölcsönzött zakóban, nyakkendővel, frissen borotváltan várt. Jelentette, hogy feltételeimet egy kivételével teljesítette. Csak levizsgázni nem tudott. A városnegyedbe érkező buszt takarította. Ebből élt egy ideig. […]

Csak lassan kezdtem észrevenni, hogy jó tulajdonságai is vannak. Őszinte, nem lop, nem kábítózik, becsületes.

Ügyes a túlélésben. Nem lett koldus, sem parazita, nem él mások nyakán, mint ahogyan sokáig feltételeztem róla. Ha valamilyen szívességet, például egy tál levest elfogadott, hálából ő is viszonozta valamivel. […] Újra iskolába jár, esti iskolába. 2007 november végén, harmincnyolc éves korában le is érettségizett. A diplomakiosztásnál három barátom képviselt. Ha minden igaz, egyetemre is beiratkozik. És most már nem Deliónak nevezi magát, hanem az igazi nevét, a Heliót használja.

(Részlet Mustó Péter Remény és kétség között Bogotá utcáin című könyvéből³)

És most ugrok kicsit: itt értettem nagyon meg Ferenc pápát, amikor – különös tekintettel az irgalmasság évére – azt kérte az európai egyházaktól és papoktól, tőlünk, hogy legalább egy menekült családot fogadjunk be. Nagyon sokan kinevették őt vagy azt mondták, hogy nem ért ehhez a kérdéshez, nem tudja, hogy mit beszél. A legtöbben nem tudtunk reagálni erre a kérésre. A pápának ebben a kérésében én nagyon komoly szándékot láttam, amivel arra akar nevelni, hogy csak akkor tudjuk meglátni a problémákat, ha megismerjük a rászoruló emberek személyes arcát: mint embereket, mint egyedi lényeket ismerjük meg őket. És akkor megismerjük az ő hitüket, az ő félelmeiket, az ő reményeiket, az ő aggodalmaikat, a testi-lelki betegségeiket, pszichikai problémáikat, szükségleteiket. Már Dél-Amerikában is arra a következtetésre jutottam, hogy nem arra van a legnagyobb szüksége a szenvedő vagy problémás embernek, hogy segítséget kapjon, hanem hogy legyen, aki őt emberszámba veszi. Legyen valaki, aki őmellette áll, aki megbecsüli őt és felismer benne valami szeretetre méltót. Akkor ő is megtanulja önmagát becsülni vagy értékelni. Újra reményt tud találni, hogy az élete értékes, vagy hogy érdemes élnie. A pápának ezt a felszólítását, hogy mindenki forduljon egy rászoruló személy felé, teljesen hiteles evangéliumi viselkedésnek tartom.

Én most olyan helyzetben vagyok, hogy személyesen nagyon keveset tudok tenni az anyagilag vagy egzisztenciájukban problémákkal élő emberekért. Most az emberek lelki problémáival tudok foglalkozni, de ezen a területen is arra törekszem, hogy az egyes személyt ismerjem meg és őt próbáljam komolyan venni. Ugyanakkor ezzel a menekültválsággal újra fölébred bennem az a tudat, ami életem nagy részét kísérte, hogy csak akkor vagyok hű a saját keresztény hitemhez, hogyha a bajban lévő embereket személyesen komolyan veszem.

O. J.: A menekültkérdés iránt nyilván az lesz érzékenyebb, aki maga is megtapasztalta a menekültlétet…

M. P.: Igen, az én esetemben ez is igaz. Még nem voltam tízéves és menekültünk. Menekültek voltunk, és menekültekként sok helyen befogadtak bennünket, sokan adtak ennivalót és szállást nekünk: a veszprémi angolkisasszonyok, a zirci ciszterciek és a paraszt néni a faluban, ahol voltunk. Aztán menekültek voltunk Németországban is. Egy német faluban voltunk menekültek sok magyarral, és ezeknek a német családoknak a terhére voltunk. Ott nem voltak férfiak, mind a háborúban voltak, vagy elvesztek, vagy hadifogságban voltak, csak a parasztasszonyok voltak otthon a gyerekekkel, az öregekkel, a betegekkel, s akkor még mi is a nyakukra mentünk mint nincstelen menekültek, és a nyelvüket sem ismertük. És koldultunk és segítettünk, édesanyám és a testvéreim is. Édesapám hadifogságban volt. Életemnek ezt a részét most a menekültáradattal újra felfedeztem, és rájöttem, hogy szégyelltem azt, hogy menekült voltam. Ma is szégyenletes menekültnek lenni, mert a menekült másra van utalva, mert a menekültet senki se kívánja magának, igazából senki se akar menekültet befogadni. Aztán több évig éltem menekülttáborban sok magyar között. A rászorulókkal kapcsolatosan tehát van egy személyes érintettségem is, és van egy keresztény érintettségem is. Saját tapasztalatom, hogy menekültként nem volt mit enni, hogy nem volt otthonunk, hogy mindent elvesztettünk, összefonódott a keresztény hitemmel, hogy Jézus éppen ezek felé az emberek felé fordult. Úgy gondolom, hogy csak akkor vagyok keresztény, ha én is azok felé az emberek felé fordulok, akik bajban vannak.

Fájdalmas nekem most azt látni, hogy úgy próbáljuk megvédeni a keresztény Európát, hogy kizárjuk a menekülteket. Senki sem akarja Európában a menekülteket, pedig éppen a befogadásuk jelentené azt, hogy keresztények vagyunk. A befogadás azt jelenti, hogy nagy problémákat veszünk a nyakunkba.

O. J.: A más kultúrában élő, más vallást vagy utat követőkkel szemben is nagy nyitottságot mutat. Mindenki irányába „ki tud üresedni”, hogy saját valóságában tudja befogadni őt.

M. P.: Mindig arra törekedtem – és ezt másoktól tanultam Dél-Amerikában és Európában is -, hogy ne csak olyan rászorulók felé forduljak, akik valamiképpen az én közösségemhez tartoznak. A segítségnyújtásnál nem lehet ilyen kritérium. Tehát nem csak annak kell segítenem, aki az én egyházamhoz tartozik, aki az én templomomba jár, hanem annak kell segítenem, aki bajban van. És különösen figyeljek arra, hogy ne csak annak segítsek, aki valamiképpen megfelel az én elvárásomnak. A segítés nem egy térítési szándék. S itt történelmi példát is fel tudok hozni. Németországban a nemzetiszocializmus alatt, amikor a zsidókat üldözték, több katolikus püspök is kiállt a védelmükre, de voltak olyan püspökök, akik csak a kikeresztelkedett zsidókat védték. A második világháború után ezeknek a püspököknek a szemére hányták, és jogosan tették, hogy miért nem keltek minden zsidónak a védelmére, miért csak a kikeresztelkedett zsidókat akarták megvédeni. – Jézus nem kérdezte meg azt, akinek béna volt a lába vagy vak, vagy vérfolyásos volt, hogy jár-e a zsinagógába, hogy igazhitű zsidó-e. Sőt, az irgalmas szamaritánus példabeszédével tükröt tartott az igazhitű vallásos emberek felé.

A kereszténység éppen a hitelességét bizonyítaná azzal, ha a keresztények nem csak keresztényeket fogadnának be, amikor milliószámra vannak menekültek a világon. A hagyomány szerint még a messzi, kereszténység előtti időkben a templom egyik feladata a menekültek befogadása volt. Még akkor is, ha az a menekülő gazember volt és büntetést érdemelt volna. Ha a templom őt befogadta, az neki menedékjogot adott.

Nem akarom kétségbe vonni azt, hogy Európa számára problémát jelentenek a menekültek. A menekült mindig problémát jelent. A problémát viszont fel lehet nagyítani és be lehet beszélni magunknak, s így ezzel megvédjük magunkat attól, hogy segítenünk kelljen. Valamiképpen megpróbáljuk távol tartani magunkat attól, hogy ezen problémától érintettekké váljunk. Mert a menekültválság probléma a korunkban, ezt nem lehet nem észrevenni. És ez nem csak Európának a problémája, hanem az egész földé. Ilyen már máskor is volt, de talán nem ilyen mértékben. Hangsúlyozom viszont, hogy keresztényként elsősorban nem azt kell néznem, hogy a másiknak milyen a hite vagy a kultúrája, hanem azt, hogy mi baaa van és hogy milyen mértékben tudok neki segíteni. Persze egy másik kérdés, hogy mi jót vagy rosszat hozhat nekünk az, hogy valakit befogadunk vagy valakinek segítünk. Ez egy komoly kérdés, amivel foglalkozni kell a felelősséget vállaló politikusoknak és egyházi vezetőknek. És egy családapának is. De hadd mondjak el egy példát. Egy családapa nemrégen mesélte nekem, hogy koldult nála egy erdélyi cigány fiatalember, és mivel volt ideje és kedve, hosszabban elbeszélgetett ezzel a koldussal. Közben eszébe jutott, hogy tud egy helyet egy építkezésnél, ahol ez a fiatalember segíthetne és ott meg is szállhatna. Nyomban el is akarta vinni az építkezéshez ezt a fiatalt, de mielőtt még felajánlotta volna neki ezt a lehetőséget, odament az autóban ülő családjához, és megkérdezte őket, hogy beleegyeznek-e abba, hogy egy szakaszon velük utazzon ez a cigány fiatal. A 13 éves kislánya nyomban ezt válaszolta: „Nem, ne jöjjön velünk, mert büdös!” Erre azt mondta az apa: „Te még nem is láttad, nem is tudod, hogy milyen. Én tudom, hogy nem büdös, mert beszéltem vele.” „Nem, ne jöjjön velünk, mert koldus és cigány nem kell!” – erősítette a lány. Az apa akkor nem tudta elvinni a cigánygyereket az építkezésre, de aztán a dolog mégis úgy alakult, hogy a fiú megkapta azt a munkát. – Sajnos sokunkban élnek előítéletek. Ha valami nekünk kellemetlen, egyszerűen rámondjuk, hogy „büdös”. Vagy azt mondjuk, hogy azért jönnek ide a muzulmánok, hogy minket tönkretegyenek. Pedig ezt még senki se bizonyította be. Én abból indulok ki, hogy a szíriai Aleppóból most is tízezrével menekülnek az emberek, mert ott életveszélyben vannak. Azok nem azért menekülnek, mert Európát tönkre akarják tenni, hanem azért menekülnek, mert a saját életüket és a családjuk életét akarják menteni. Vannak tehát előítéleteink, amelyek megszületnek bennünk és erősekké válnak. Persze a félelmeink jogosak, de szabad legyen nekem azt kimondanom, hogy azok akkor is előítéletek, ha jogosak. Hogy rossz jöhet ki belőle?!. De jöhet ki belőle valami jó is. És van egy gondolatom, ami nagyon régen foglalkoztat. Talán most fognak találkozni a keresztények és a muzulmánok Európában úgy, hogy jobban megismerjék és talán megszeressék egymást. Megismerjék egymás értékeit, és ne csak előítéletekkel, félelmekkel tekintsenek egymásra, ne csak a történelemben létrejött háborúkra és hódításokra gondoljanak. Mint említettem, az ember a személyes kapcsolatok által másképp látja meg a más kultúrájú, más vallású, más hitű embert, és az lehet valami jó is. És akkor visszagondolok Boldog Charles de Foucauld-ra, aki elvesztette a keresztény hitét, és elment a muzulmánok közé Észak-Afrikába, majd ott újra megtalálta a keresztény hitet. De nem ő az egyetlen példa. Amikor Németországban voltam, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Romániából, Magyarországról, Jugoszláviából tömegével telepítették át a német eredetű lakosságot. Az áttelepítés során a katolikusok és a protestánsok keveredtek, és ekkor kezdődött meg igazán Németországban az ökumenizmus. Egy katolikus faluba egy csomó kitelepült protestáns jött, és a katolikus plébános megengedte, hogy az ő templomukban protestáns istentiszteletet tartsanak, és fordítva. Mintha tudatosan csinálták volna, hogy a katolikus vidékekre általában protestánsok jöttek, a protestáns vidékekre pedig katolikusok. Erre nincs bizonyítékom, de azt tudom, hogy a protestánsok és a katolikusok között akkor kezdett megszűnni az ellenségeskedés, amikor házasságok jöttek létre, amikor egymás hitét megismerték. A más vallásúakkal való találkozások nem szükségszerűen csak rosszat hozhatnak számunkra. Lehet, hogy Isten úgy akarja a vallások közötti párbeszédet, hogy összekeveri őket. Régen minden vidéknek megvolt a saját vallása, és most összekeveredik az emberiség. Már nagyon régen is keveredett. És nincs tiszta vérű magyar és tiszta vérű német vagy tiszta vérű francia.

A másokkal való találkozás mindig sok meglepetést tartogat számomra. Még akkor is, ha egyesek az idegeimre mennek. És akkor kezdem magamat belülről megnyugtatni: ő most hozzám jött, őbenne is működik az Isten, és hátha valami jó jön ki ebből a találkozásból. Én megpróbálom minden alkalommal megújítani azt a hitemet, hogy Isten tényleg működik, és tényleg a javunkat akarja, és tényleg minden rosszból jót is csinál. Amikor ezt a hitet megújítom magamban, akkor azt a hitet is megújítom, hogy azokban az utcagyerekekben is valami jót akar létrehozni, és hogy a velük való találkozás valami jót hoz nekem is meg nekik is. És ha a menekültek közelednek hozzánk, akkor őket is az Isten küldi hozzánk. És ha megszólít valaki az utcán, és én robogok tovább, mert nincs időm vagy nem akarok vele beszélni, akkor Istennel nem volt időm vagy nem akartam szóba állni, mint az a pap, aki az irgalmas szamaritánus példabeszédében némán továbbment. Ilyen érzések és gondolatok vannak bennem, és ki kell állnom ezért, mert úgy érzem, hogy ez a hitem. Különben, ha Isten nekem csak arra jó, hogy jót tegyen velem és minden rossztól megvédjen, akkor az nem az igazi Isten.

O. J.: Az életúthoz visszakanyarodva: a rászorulók segítése szinte végig jelen volt az életében. És egyidejűleg a befelé való élés, a csend felé fordulás, a meditatív munka is hangsúlyos volt az Ön életében, merthogy ez az igazán jellemző ma, így ismerjük.

M. P.: A lelkiséget és az imát én nem befelé fordulásnak, hanem egy belülről, a központból kifelé fordulásnak tartom. Istent, aki a legintimebb bennem, én nem kívülről vagy fentről keresem, hanem azt mondom, hogy ő belülről működik. Ahogyan a fű is belülről növekszik. Persze kap kívülről is esőt meg napsugarat. Ami él, az belülről növekszik. A lélek is belülről növekszik. Szent Ágostonnal kifejezve: ami a legintimebb bennünk, ott találkozunk Istennel, ott működik bennünk Isten. Tehát én nem oda nézek, hanem azzal próbálok egyesülni, aki bennem legmélyebb, és onnan próbálom azt tenni, ami onnan, belülről születik. A lelki élet számomra nem visszavonulás, befelé fordulás vagy elfordulás attól, ami konkrét, hanem belülről táplált támogatása az életnek és mindannak, aminek szüksége van arra, hogy feléje forduljunk. Erről a felszabadítás teológiájának a híveivel is vitatkoztunk. A legszegényebbek szolgálatára való elköteleződés számomra csak belülről születik meg. Fontos, hogy mi a lelke annak az aktivitásnak. Ezért én soha nem akartam forradalmat, nem akartam forradalmárokat. Bizonyos mértékig támogattam őket, de csak addig voltam a forradalmárok támogatója, amíg azokat elnyomták és támadták. Amikor a forradalmárok hatalomra tesznek szert és uralkodni kezdenek, akkor én is szembekerülök velük. Nem az erőszak, a hatalom gyakorlata az, amit képviseltem és amit szeretnék képviselni most is, hanem azt a lelkületet, amelyik észreveszi, hogy milyen problémái vannak egy közösségnek. Ezt csak belülről lehet észrevenni. És ez elsősorban nem hatalmi vagy stratégiai kérdés, nem fegyverkezés vagy tervezgetés kérdése, hanem ez lelkiség.

Akkor is az élet szolgálatát kerestem, amikor nem láttam pontosan a teendőmet. Sokszor csak léptem. Nem vártam, hogy hívjanak. Nem vártam, hogy megmondják, mit kell tennem. Mentem, mert volt bennem elszántság.

Nemcsak engedtem, hogy az élet szolgálatába állítson, hanem akartam szolgálni ezt az életet. Mindig is akartam. Belülről hajtott, mozgásba hozott, vitt, hogy erősítsem az életet. Hogy elősegítsem azt, hogy egészséges életformát éljünk. Hogy támogassam a csenevész palántát, hogy abból is legyen valami. Nem maga a termés az igazán fontos, hanem a növekedés előmozdítása.

Amikor elszántságot élek meg magamban, akkor elkötelezettséget érzek. Indokolatlan belső erő, bátorság, meggyőződés, hit jellemzi ezt az állapotot. Valami belülről hajt, motivál arra, hogy lépjek, tegyek valamit. Egy belső szabad akarás.

(Részlet Mustó Péter Megszereted, ami a tiéd című könyvéből⁴)

O. J.: Egyik könyvének recenzora így fogalmaz: a szerző imádkozni tanít bennünket a könyvvel. Miért, nem tudunk imádkozni?

M. P.: Az imában önmagunk vagyunk. És mindnyájunknak nehéz önmagunkkal, a környezetünkkel boldogulni. Nem könnyű megtalálni annak a módját, hogy helyesen, magunk is megelégedetten tudjuk élni azt, ami a miénk. Amit mi tudunk csinálni. Az ezért való megküzdés a lelki életnek az útja. Ennek a lelki fejlődésnek a folyamata az imában történik.

Fontos, hogy az ima hol és miként változtat meg engem, vagy hogy mit mutat meg nekem az ima. Az imának köze van a konkrét életünkhöz. És azért nehéz imádkozni, mert az életünkkel nem tudunk mindig rendbe jönni. És ez a gyötrődés és belső küzdelem része az imának. És ezért nem tudunk imádkozni. Ezért nem tudunk összeszedettek lenni, ezért nem tudunk szelídek lenni. Mikor valaki meditáció közben olyan gyönyörűen tud imádkozni és semmi baja nincs, akkor azt gondolom, ez az ember biztosan szerelmes, azért lát most mindent rózsaszínűnek. Vagy pedig nem engedi magához azokat a fájdalmakat, amelyek az életének a gyötrelmei. Mert ha az imában magához engedné mindazt, ami neki fáj vagy amivel nem tud boldogulni, akkor nem lenne könnyű az ima. Az ima viszont egy gyakorlat, ami segít visszatérnem oda, ahol Isten bennem működik.

O. J.: A meditatív imának nagyon régi hagyománya van a kereszténységben, mégis sokszor bélyegzik ezoterizmussal és egyebekkel. Az egyház spirituális megújulásának pedig fontos útja lenne. Hogyan állunk most ezzel?

M. P.: Úgy gondolom, hogy azok fogják megújítani az egyházat és a világot, akik vállalják ezt a belső munkát, a lélek munkáját. Elsősorban a saját lelkükben.

Azt mondom, hogy az igazi spiritualitás az a lelkület, amikor igazán bízunk abban, hogy Isten irányítja mindazt, ami történik velünk itt a földön. Meg kell tennünk, amit tudunk, de nincs program vagy pedagógiai iránymutatás ilyen téren. Ha az Isten szeretete, derűje él a lelkemben, ha el tudom fogadni mindazt, amit az élet hoz, és Isten kezéből veszem mindezt, akkor fogok tudni tenni azért, hogy a világ jobbá váljon.

O. J.: Én mégis azt mondom, hogy van programja. Merthogy még könyvben is tanítja – s jól teszi, hiszen sokan nem tudjuk -, hogy az élet a csendben születik… Hogy „ott” tudunk összekapcsolódni Istennel, aki általunk, bennünk működik, és „onnan” irányítja a világot.

M. P.: Ez olyan értelemben program, hogy az utóbbi huszonöt évben rengeteg zárt, nyolcnapos lelkigyakorlatos csoportot vezettem és tanítottam arra, hogyan maradjanak csendben Isten előtt. Ezt továbbra is tanítom, de mintha ennek a korszaknak is a végére érnék, már a korom miatt is. Kurzusaimat soha nem hirdettem meg. Lelkigyakorlatos házak hirdetik meg a kurzust. Én soha nem hirdettem, de azt mondtam, hogy ha jönnek hozzám, akkor megmondom nekik, hogyan imádkozzanak úgy, hogy megváltozhasson bennük valami. Nem én változtatom meg őket, nem is a módszerem változtatja meg őket, Isten változtat meg bennünket. Csak azt tudom másoknak is továbbadni, ami nekem is segített. De csak azoknak, akik azt kérik. Azoknak megmondom, hogy üljenek le, maradjanak csendben és próbáljanak csak az Istenre figyelni. És majd meglátják, hogy az milyen nehéz. És ha kibírják – Isten segítségével -, akkor azt is meglátják, hogy annak lesz gyümölcse. És akkor tudják, hogy azt nem ők csinálták, hanem ajándékba kapták. Ajándékba kapták a hitet, a derűt, a szeretetet, ami megerősödött bennük. Vagy az önbizalmat, ami hiányzott belőlük. Vagy kicsit jobban tudnak együtt élni a félelmeikkel ezután, vagy elkötelezettebbekké tudnak válni a feladatukban. Mindenki azt kapja, amire neki szüksége van. Nem akarom azt mondani, hogy az az imamód, amit én tanítottam az utóbbi huszonöt vagy harminc évben, az egyetlen, csak azt mondom, hogy az én számomra ez a jó út. Erre van szükségem. Az ima az, amikor a két aktív kezemet az ölembe teszem, megszűnök a gyeplőt a kezemben tartani, és engedem, hogy úgy vezessen belülről a Lélek, ahogyan vezetni akar. Az ima az, amikor kiteszem magam Istennek, hogy legyen velem az, amit a létnek a létrehozója, gyógyítója, megszentelője tenni akar – amire az életemet fel akarja használni. Kiteszem magamat ennek az Istennek, és megengedem, hogy ő használjon. És ennyi éppen elég nekem.

 

Jegyzetek

1. Mustó Péter SJ: Megszereted, ami a tiéd. Jezsuita Kiadó, Budapest 2015, 179.

2. Mustó Péter SJ: Csendben születik az élet. A belső ima tapasztalatairól. Jezsuita Kiadó, Budapest 2014, 33.

3. Mustó Péter SJ: Remény és kétség között Bogotá utcáin. Jezsuita Kiadó, Budapest 2015, 53-58.

4. Mustó Péter SJ: Megszereted, ami a tiéd. Jezsuita Kiadó, Budapest 2015, 158-159.