Esther Tariska

– A családdal, a szeretteivel való kapcsolattartás, a hírek, a tájékozódás hogyan tud megnyugtató módon része lenni ezeknek a mindennapoknak?

– Én is követem a híreket, megnézem a Facebookot is, de most már csak korlátozva. Vannak, akiket szundira küldök – a rémhírkeltőket és a vádaskodókat, a zavarosban halászókat. S bár létüket elfogadom, ahogy a vírus ellen a kézmosással, a kontaktuscsökkentéssel védekezem, úgy velük szemben is – de attól meg napról napra megrendülök és fölmelegszik a szívem, hogy mennyi értékes, jóakaratú ember van ebben az országban, akikkel kapcsolatba kerülhetek. Most már kezdenek felhívni azok is, akik beszélgetni jártak hozzám. Most a net segítségével folytatjuk a kapcsolatokat. És persze a testvéreimmel és a fiamékkal meg néhány jóbaráttal.

– Ma a körülmények következtében nagyon sokan váltunk „nagyvárosi remetévé”. Ránk szakadt, nem önként vállaltuk az elengedést, a magányt. Tapasztalata szerint hogyan lehet elfogadni mindazt, amit nem mi választottunk?

– Úgy, hogy tudatosan föladom a dolgokról való gondolkodást, a megoldásokon való rágódást, az okok feltárását és a válaszok keresését. Már régen tudom, hogy ezek nem hoznak megoldást. Ehelyett inkább megnyílok arra, ami van. Figyelem a lélegzetemet, az étel ízét, a lakásba beszűrődő fényeket. Nyugodtan takarítok, fertőtlenítek, iszom a kávét, hallgatom a hangokat. Most mindenre van idő. Tér keletkezik a dolgok körül. „Megtudni nem” akarással fordulok minden felé, ami felbukkan bennem vagy elém tárul, és mindent zsigerileg átélek.

______________________

A csendben, a magányban szép lassan előjönnek a rendezetlen dolgaim.
Észreveszem, ahogy fölbukkannak, és azt is, ahogy eltűnnek.
______________________

A leggyakoribb érzésem mostanában a düh. Volt, hogy a párnát ütöttem-vertem, hogy levezessem. De figyelek. Maradok, míg átmegyek.

– „Maradok míg átmegyek.” De hogy lesz a kényszerhelyzetből, a dühből elfogadás, megbékélés?

– A „maradok, míg átmegyek” kemény tudatosítási munka. Nemegyszer órákig tart. Szembenézek a feltárult hamis indítékaimmal, félreismeréseimmel, önzéseimmel, fájdalmas „látni sem akarom” érzéseimmel, és nem hadakozom ellenük. Hagyom, hogy a felbukkanó érzések, negativitások kifájják magukat. És lassan, ebben az egyszerű elfogadó figyelemben egyszer csak érthetetlenül betölt egy megnevezhetetlen békesség. Megbékülök. Megnyugszom. Belső mosollyal fogadom el magam, kezdek összebarátkozni, jóban lenni magammal, otthonra találok önmagamban. És mi az, ami marad? Békesség. Csend. Erő. Tér. Aki vagyok.

– A lelkigyakorlatok elején figyelmeztetik a résztvevőket, hogy amikor az ember elkezd szemlélődni, az egyik első nehézséget, amibe beleütközik, a gondolatok – és főleg a felkavaró gondolatok jelentik: a félelmek, a szorongás az, amivel szembe kell nézni. Most kinek ne lennének ilyen félelmei, bizonytalanságai – nemcsak belülről, de kívülről is? Hogyan lehet túljutni ezeken?

– A megbetegedés – ma már ez nem tabu – az elme, a személyiség és az érzelmi világ zavarának leképeződése a testben. Ahol betegség van, ott a háttérben megoldatlan, átéletlen, tudattalan, rendezetlen, megváltásra váró elmefolyamatok, érzelmek vannak. Járvány esetén a megoldatlan, elfojtott témák és érzelmek emberek tömegeiben válnak esedékessé a tudatosításra: félelem, harag, önzés, vádaskodás…

A vírus okozta légkörben a félelem a legerősebb. Én vagy húsz éve küszködöm a félelemmel. Iszonyú rettegéseket éltem át figyelő jelenléttel sok-sok magányban, remeteségben végzett lelkigyakorlatomon. Tavaly májusban is háromhetes remeteségben voltam. Napi nyolc órában meditáltam, és vagy tizenöt napig csak a félelem és a harag áradata dőlt belőlem. Ennek tudatosítása volt akkor az én istenszolgálatom, az én imám. És most meglepve tapasztalom, hogy nem jön. A vírus egyelőre nem mozdítja bennem a félelmet. Az a tudat van bennem, hogy élni fogok, mintha Isten is azt akarná, hogy éljek. Dolgom van még a világban.

De a vírus a végességemet is közel hozza. Igen, akár pár héten belül meghalhatok. És pont ez tart ébren arra, hogy nem mindegy, mivel töltöm az időt.

______________________

Azt kell tennem, amit élethivatásomnak ismertem fel,
és azt, ami e hivatás betöltését támogatja, segíti, élteti.
______________________

Az elmúlás lehetősége az életet táplálja bennem. Az én hivatásom Isten jelenlétében lenni. A lelkigyakorlatok adása ennek csak következménye. Most tehát a fürdéstől kezdve a cipőpucoláson át mindenben ezt gyakorlom, amennyire csak képes vagyok. Mert megvannak a „kísértéseim”, meg újak is jönnek, és gyenge vagyok. De rendületlenül kezdem elölről.

– Bár divatos és elcsépelt dolog ma a mindfulness, a mostani helyzet megmutatja, hogy a tudatos jelenlét azért több, mint a munkánkat néhány percre megszakítani, és csak a légzésünkre figyelni. Miként lehet tudatosítani a jelenlétet, ha ennyire bizonytalan körülöttünk minden?

– A vírus hozzánk tartozik, a sötét oldalunk. Nem akarjuk látni, de itt van. Akkor távozik el tőlünk, akkor gyengül meg, ha belátjuk és tudomásul vesszük az üzenetét. Mindaz, amit személy szerint kivált belőlünk a vírus okozta helyzet, a mi sötétségünk, és bennünk vár megváltásra. Az okok nem kívül vannak, tehát a világ helyreállítását önmagamon kezdem.

Megkérdezhetem: mitől foszt meg a vírus? Mi az, amire rákényszerít? Miket is gondolok én itt egész nap a lakásban járva-kelve? És milyen állapotba is kerülök, ha ezeket gondolom naphosszat, csak úgy? Otthonra találni önmagamban nem azt jelenti, hogy otthonra találok a gondolataimban. Otthonra találni önmagamban a szemlélődés szintjén azt jelenti, hogy először is szembenézek a bennem lévő zavarodottsággal, félelemmel, és azt mondom: az én otthonom most így néz ki. És ezt jelenti valójában a mindfulness: éberséggel teli állapotban lenni. Észrevenni, hogy nyugtalan, zavarodott, ideges, dühös vagyok, rettegek és félek. Felismerni, hogy a gondolataim érzelmeket generálnak, és az érzelmeim gondolatokat. Ráébredni, hogy összefüggés, szoros kapcsolat van a gondolataim és a lelkiállapotom között.

______________________

Nem mindegy, hogy mit gondolok, mert az állapotomat,
a közérzetemet magam teremtem a gondolataimmal.

______________________

Felelősséget vállalok a belső teremért.

– Mit jelent, hogy felelősséget vállalunk a belső terünkért?

– Ahelyett hogy eltüntetném, megállok, és megfigyelem, az adott érzés a testemben hol okoz diszkomfortot – például szitkozódom, és ettől a gyomrom összerándul, vagy azon agyalok, hogy milyen veszteségeim vannak, és a szívem szúr, nem kapok levegőt, a hátam befeszül, stb. –, s azután, hogy ezeket a testi érzeteket tudatosan átéltem, megengedtem, fölengedtem átengedtem, elengedtem, dönthetek arról, hogy ezt vagy azt nem gondolom tovább. Azonban ezeknek a folyamatoknak a megfigyeléséhez csend, bőséges idő, zavartalanság és főleg ismét és ismét fölszított éberség szükséges.